Hol végződik az önfegyelem, és hol kezdődik a kontroll?

Ahogy egyre többet gondolkodtam az önfegyelemről, egy további kérdés is elkezdett foglalkoztatni: mi segít bennünket a céljaink elérésében, és mikor válik a kontroll iránti igényünk inkább a biztonság megteremtésének eszközévé?A terápiás munkámban gyakran beszélek arról, hogy a kontroll mögött valójában nagyon is érthető igények húzódnak meg. A biztonság és a kiszámíthatóság alapvető emberi szükségletek. Ha gyerekként azt tanuljuk meg, hogy a környezetünk nem mindig kiszámítható, nem tudjuk biztosan, mikor mi fog történni, ki lesz elérhető számunkra, vagy mire számíthatunk a másiktól, könnyen kialakulhat bennünk az igény arra, hogy legalább azt próbáljuk kézben tartani, amit lehet.

Volt az életemben egy helyzet, amelyben különösen élesen szembesültem a kontroll határaival. Abban az időszakban a munkahelyemen éppen egy nagyobb átalakítás és leépítés zajlott, így önmagában annak a lehetősége nem ért váratlanul, hogy az én helyzetem is megváltozhat. Hosszú egyeztetések után azonban kialakult egy új szervezeti struktúra, amelyben továbbra is számítottak rám. A korábbi jogviszonyom lezárult, majd részmunkaidőben HR-vezetőként folytattam a munkát. Ez az új működés lehetőséget adott arra, hogy az év végéig megtartsam az alkalmazotti munkámat, miközben a fennmaradó időben már a saját vállalkozásomat építettem. Sok munka és egyeztetés volt abban, hogy ez a struktúra létrejöjjön, ezért számomra nem egyszerűen egy munkaszervezési megoldást jelentett. Egy olyan átmenetet láttam benne, amelyben fokozatosan tudok továbblépni: miközben már építem az új szakmai utamat, egy ideig még megmarad az a háttér is, amely kiszámíthatóbbá teszi a váltást.

Aztán egy újabb vezetői döntés ezt a megállapodást felülírta.

Az új vezető úgy döntött, hogy mégsem lesz szükség a pozíciómra. Nem maga a változás ért váratlanul, hanem annak felismerése, hogy hiába készítettem elő valamit hónapokon keresztül, hiába vettem részt aktívan egy új struktúra kialakításában, az eredmény fölött ettől még nem lett teljes kontrollom. Arra volt ráhatásom, hogyan készülök fel a váltásra, milyen megállapodásokat kötök, hogyan építem a vállalkozásomat. Arra azonban nem, hogy később valaki más milyen döntést hoz.

Ekkor ültem le, és rajzoltam meg magamnak a kontrollkört. Szükségem volt arra, hogy egészen konkrétan lássam, mi tartozik hozzám abból, ami történt, és mi az, ami kívül esik a ráhatásomon. Nem tudtam megváltoztatni mások döntéseit, és azt sem, ami korábban a háttérben történt. A saját válaszom azonban továbbra is az enyém maradt. Volt ráhatásom arra, hogyan gondolkodom a kialakult helyzetről, hogyan gondoskodom magamról, mire fordítom az energiámat, és hogyan indulok tovább abból a helyzetből, amelyet nem én választottam. Itt kezdett számomra világosabban különválni a kontroll és a ráhatás.

Attól, hogy valamit nem kontrollálok, még nem feltétlenül vagyok tehetetlen.

Dönthetek arról, mit kezdek azzal, ami történt, hogyan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez, és mire fordítom a figyelmemet. Ugyanakkor az is egyre világosabbá vált, hogy attól, hogy valamire van ráhatásom, még nem tudom garantálni az eredményt.Ez a különbség egészen más helyzetben került újra elém. A maratoni felkészülés során kezdtem más oldalról is megtapasztalni a kontroll működését. A sportban ugyanis a kontroll nem feltétlenül a bizonytalanság elhárítását szolgálja. Segíthet abban is, hogy megtanuljunk tájékozódni a saját működésünkben, és egyre pontosabban érzékeljük, mikor mire van szükségünk.

A futásban nagyon konkrét visszajelzéseket kapunk: látjuk a tempót, a pulzust, a megtett távolságot, figyelhetjük a terhelést és a regenerációt. Egy tudatos felkészülés során ezeknek az adatoknak valódi jelentőségük van. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy mikor milyen tempó szolgálja azt a célt, amelyre készülök, és közben azt is, hogy attól, hogy egy adott napon képes lennék többre, még nem biztos, hogy többet kell tennem.

Korábban könnyen összekapcsoltam a teljesítményt azzal, hogy minél többet hozok ki magamból, annál jobb.

A futás ennél jóval árnyaltabb működésre tanított.

Ha egy edzés célja a regeneráció, akkor azon a napon a lassabb futás szolgálja a fejlődésemet. Ha egy meghatározott tempót kell megtanulnom, nem feltétlenül teszek jót magamnak azzal, ha azért futok gyorsabban, mert éppen képes vagyok rá. Ha a testemnek pihenésre van szüksége, a pihenés sem a felkészülés megszakítása, hanem annak része.

Itt vált számomra igazán láthatóvá a különbség a kontroll és az önszabályozás között.

A kontroll könnyen szólhat arról, hogy megpróbálom kézben tartani a bizonytalanságot. Az önszabályozásban ezzel szemben folyamatos kapcsolatban kell maradnom azzal, ami történik bennem és körülöttem, és ehhez igazítani a viselkedésemet. Van, amikor ez kitartást kíván, máskor lassítást, és olyan helyzet is van, amikor a legjobb döntés a pihenés vagy az eredeti terv megváltoztatása.

A cél ettől nem feltétlenül változik meg, az odavezető út azonban igen.

A Valencia maratoni felkészülésem egyik mérföldköve egy huszonegy kilométeres futás volt. Az előző hónapokban sokat dolgoztam azon, hogy az öt perc körüli kilométerenkénti tempó egyre természetesebbé váljon. Nem minden edzést futottam ezen a sebességen. Voltak ennél gyorsabb szakaszok, lassabb napok és regenerációs időszakok is, miközben újra és újra visszatértem ehhez a ritmushoz. Figyeltem a légzésemet, a pulzusomat, a mozgásomat, és lassan megtanultam, milyen érzés ez a tempó akkor is, amikor már fáradok.

A huszonegy kilométeres futás elején vettem észre, hogy az órám nem mutatja az aktuális tempómat. Kilométerenként kaptam visszajelzést, de futás közben nem láttam folyamatosan, milyen sebességgel haladok. Az első gondolatom az volt, hogy leállítom az edzést, és elindítok egy másik futást az órán, amelynél újra látni fogom az adatot. Néhány mozdulattal vissza tudtam volna szerezni azt a külső kontrollt, amelyre az előző hónapokban folyamatosan támaszkodtam.

Végül tovább futottam.

Nem éltem meg félelmet vagy különösebb bizonytalanságot. Figyeltem a pulzusomat, a légzésemet, a ritmust, és megpróbáltam arra hagyatkozni, amit a testem az előző hónapok alatt megtanult. Az óra addig segített eligazodni, visszajelzést adott, korrigált, amikor szükségem volt rá, de közben valami más is történt: a sok ismétlésből testi tapasztalás lett. Már nemcsak egy számot ismertem, hanem azt az érzést is, amit ehhez a tempóhoz kötöttem.

Az első tíz kilométer gyorsan eltelt. Amikor azt érzékeltem, hogy valószínűleg nem fogom pontosan azt az eredményt elérni, amelyet előzetesen kitűztem, elengedtem. Nem azért, mert már nem volt fontos a cél, és nem is azért, mert feladtam volna a futást. Elfogadtam annak a lehetőségét, hogy azon a napon nem úgy fog sikerülni, ahogyan elterveztem, és abból szerettem volna kihozni a legtöbbet, ami rendelkezésemre állt. Bíztam abban a munkában, amelyet addig beletettem, és abban, hogy a testem és az idegrendszerem megtanulta azt, amit hónapokon keresztül gyakoroltam.

A huszonegy kilométer végén 5:03 perc/kilométer lett az átlagtempóm. A korábbi félmaratoni versenytempóm 5:21 volt. Az eredmény természetesen örömet okozott, de utólag nem ez maradt számomra a futás legfontosabb része. Sokkal érdekesebb volt felismerni, hogy amikor eltűnt az egyik külső eszköz, amellyel addig folyamatosan ellenőriztem magamat, nem tűnt el vele együtt a szabályozás képessége.

A külső kontroll addigra részben a belső iránytűmmé vált. 

Ebben az élményben értettem meg a kontroll és az önszabályozás valódi szerepét. Egy edzésterv, egy óra, egy határidő, egy pénzügyi terv vagy bármilyen rendszer segíthet abban, hogy tanuljunk, fejlődjünk és eligazodjunk. A kérdés az, milyen kapcsolatba kerülünk ezekkel az eszközökkel.

Segítenek megtanulni valamit önmagunkról, vagy idővel már nélkülük nem érezzük magunkat biztonságban?

Ugyanezért az önszabályozás sem azonos azzal, hogy minden helyzetben uralni tudom magamat. Inkább annak képességét jelenti, hogy érzékelem, mi történik bennem, kapcsolatban maradok a saját szükségleteimmel, a testem jelzéseivel és azzal az iránnyal, amelyet választottam, majd ezek alapján képes vagyok alakítani a viselkedésemet. Ebben ugyanúgy helye van a kitartásnak, mint a változtatásnak.

A belső stabilitást ma már nem abban keresem, hogy minden külső körülményt bebiztosítsak magam köré. Ugyanúgy tervezek, mint mindenki más, figyelek a pénzügyi stabilitásomra, célokat tűzök ki, és szeretem tudni, merre tartok. A különbség abban van, hogy ezek már nem kizárólagos feltételei annak, hogy biztonságban érezzem magam. Egy munkahely adhat stabil jövedelmet, de nem tudja helyettem megteremteni a belső stabilitásomat. A pénz lehet fontos eszköz, de nem helyettesíti azt a bizalmat, amelyet önmagamban építek fel. Egy sportóra pedig segíthet megtanulni egy tempót, de végül nekem kell lefutnom a kilométereket.

Az önfegyelem megtaníthat kitartani egy választott irány mellett. Az önszabályozás ehhez hozzáteszi annak képességét, hogy közben észrevegyem, mikor kell továbbmennem, mikor kell lassítanom, mikor van szükség újratervezésre, és mikor jött el az a pont, amikor már nem az szolgál, ha még erősebben kapaszkodom az eredeti tervbe.A huszonegy kilométeres futáson nem az történt, hogy megszűnt bennem a kontroll iránti igény. Sokkal inkább megtapasztaltam, hogy nem kell mindent folyamatosan kontrollálnom ahhoz, hogy megtartsam az irányt. Az eredményre nem volt teljes ráhatásom, viszont a lépéseimre igen. A végén pedig éppen azok a lépések vittek közel ahhoz a célhoz, amelyet néhány kilométerrel korábban már képes voltam elengedni.